A tavalyi Valentin nap maga volt a pokol. És ahol pokol van, ott kell lennie legalább egy darab férfinak. De kezdjük az elején. Február 13-án már izgatottan készülődtem a nagy napra. Mindenhol rózsaszín szívecskékbe, I LOVE YOU feliratos lufikba, tündi-bündi, szerelmetes bögrékbe és cuki-muki, pihe-puha, hatalmas szíveket- vagy épp egymást ölelgető plüssökbe botlottam. A pasimnak természetesen már egy hónapja beszereztem a meglepijét, amit alapos gonddal csomagoltam be csillámos, pink és ezüst szívecskékkel díszített csomagolópapírba, melyre egy hatalmas masnit kötöttem rózsaszín csipkés szalagból. Hát nem cukker? Délben bekértem magam a főnökhöz, hogy másnapra szabit vehessek ki, hiszen millió egy dolgom lesz; sütni, főzni, szépen megteríteni, borotválkozni, romantikus hangulatot teremteni, szóval sajnos nem maradt volna időm a munkára. Miután elkértem magam másnapra, kiderült, hogy péntek van, így egy zavart mosollyal és majdnem átsétálva az üvegajtón otthagytam a főnököm, akinek kiült az ábrázatára az „Ez totál hülye, mit keres nálunk?” arckifejezés. Na sebaj, a lényeg, hogy másnap Valentin nap, és én minden zsigeremmel felkészültem rá, így baromira nem érdekelt, hogy hétfőn be kell -e még mennem dolgozni, vagy sem. Ki foglalkozik ilyen piszlicsáré dolgokkal? Miénk az egész Valentin nap! Munka után bementem a műkörmöshöz, és rózsaszín szívecskékkel díszített francia manikűrt kértem, a fodrászomtól pedig minimális vágást a végekből, valamint laza és szexi hullámokat, aminek következtében úgy néztem ki, mint Samuel L. Jackson a Ponyvaregényben. Nem baj, HOLNAP VALENTIN NAP! Fodrász után elmentem vásárolni a másnapi ünnepi ebédhez, majd miután megvettem a zöldségkrémleveshez, az aszalt szilvával töltött pulykamellhez és kroketthez, valamint a Mirinda szelethez szükséges hozzávalókat, a kasszás lány utánam kiabált, hogy „Hé kisfiú, itt hagytad a pénztárcádat!”. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy most aztán már tényleg fodrászt kell váltanom. Végre hazaértem, pasim még sehol, gyorsan elpakoltam a hűtőbe, és megbizonyosodtam róla, hogy az ágy alól nem látszódik ki az ajándékom egy picike csillámos részlete sem. Nemsokára hazaért Laci is, boldogan ugrottam a nyakába, és belesúgtam a fülébe, hogy „Miénk az egész holnap, ugye Te is örülsz?”, mire visszasúgta, hogy „Persze. De mi lesz a vacsora? És sört hoztá'?” Először sértődötten löktem el magamtól, és már majdnem számon kértem, hogy hogy lehet ekkora bunkó, aztán rájöttem, hogy valószínűleg direkt csinálta, mintha nem is sejtené, milyen nap lesz másnap, és minden bizonnyal valami hatalmas meglepetéssel készült nekem. Vigyorogva készítettem néhány melegszendvicset, felbontottam neki egy hideg sört, és bevittem a szobába, ahol asztalra pakolt lábakkal bámulta a tévét. „Milyen aranyos!”, gondoltam magamban, „Ebből a Laciból csuda klassz színész válhatna!”. Mosolyogtam egész este, még akkor is, amikor Laci megjegyezte, hogy „Úgy vigyorogsz, mint aki nem normális. Mi van Veled? És a hajaddal? Ha rám hallgatsz, sapka nélkül nem mész ki az utcára...”. Az este hátralévő részében csak tévéztünk, de egyáltalán nem tudtam odafigyelni a filmre, mert csak a másnap járt a fejemben, és hogy Laci vajon mivel készülhetett. Talán elvisz egy romantikus étterembe vacsorázni? Vagy moziba megyünk és megnézünk egy sírós-csajos filmet? Esetleg kikölcsönözzük (letöltjük) A szerelem hullámhosszán-t, felbontunk egy üveg pezsgőt, és epret mártogatunk forró csokiba, miközben cirógatja a hajam? Ezen elmélázva rettentően beálmosodtam és lefeküdtem aludni, de csak miután beállítottam az ébresztőórát hajnali 6-ra, hogy meglepetés ágyba-reggelivel lepjem meg a világ legcukibb pasiját, aki az enyém az örökkévalóságig! Még az ébresztőóra éktelen visítása előtt kipattantak a szemeim, majd gyorsan leállítottam, nehogy felébressze az én kis mackómat. Egy gyors ébresztő-zuhany után leszaladtam a pékhez friss zsömléért, majd miután hazaértem, nekiálltam a reggelinek. Szív alakú szilikon formákba tükörtojást sütöttem, hozzá egy kis ropogósra pirított bacont készítettem, és a tányérra egy szív alakot formáztam ketchupból. Mellé tettem a még langyos zsömléket, majd az egészet egy tálcán tálaltam, frissen facsart narancslével. Egy költemény lett. Én mondom, egy hibátlan költemény! Óvatosan benyitottam a hálószobába, ahol Laci összegömbölyödve szunyókált, akárcsak egy édes kisgyermek. Leültem mellé az ágyra, combjaimra fektettem a tálcát, és elkezdtem kedvesen, suttogva szólítgatni, hogy „Laaaaciiiiiííííí....Laciiiiiíííí-manóóóóó....”, majd egy finom mozdulattal végig akartam simítani a hátát, mire épphogy csak hozzáértem, szinte kirepült az ágyból, és az egész tálcát leverte a lábaimról, szív-alakú tükörtojásostul, baconöstül, frissen facsart narancslevestül, mindenestül, „Normális vagy? Azt hittem egy kibaszott szellem szólítgat!” - artikulálatlan felkiáltással megfűszerezve, miközben úgy kalimpált a karjaival, mint egy felbőszített orangután. Már csak egy kurva banán hiányzott a szájából... Az édesen szunyókáló kisgyermek látványa helyett immár egy ijedős seggfej hisztérikus kirohanásának lehettem szemtanúja, de sebaj, MERT VALENTIN NAP VAN! Amit nem ronthat el semmi. Ugye? Szó nélkül feltakarítottam a reggelit a padlóról, majd újra nekiálltam. Mire elkészültem a reprodukcióval, Laci már éberebb volt, mint egy fekete kávé és Red Bull elegyét fogyasztott hiperaktív gyerek. Ezen a gondolaton jót derültem, hiszen a „szellemes ébresztőm” megtette hatását. Újra bevittem hát a megpakolt tálcát, vidáman mosolyogtam, mint aki örült a plusz feladatnak, jó étvágyat kívántam a drágámnak és vártam a „Hű, de édes vagy Nyuszikám, milyen klassz reggelit készítettél nekem!” vagy legalább egyetlen egy ehhez hasonló hálás felkiáltást. De nem...Laci, miután kézbe vette a kést, egy határozott és (a tojásnak) fájdalommentes mozdulattal kivégezte a nagy gonddal készített szívecskét, mielőtt még bármit is felfoghatott volna annak formavilágából. Felszisszentem, és finom utalásokat tettem arra vonatkozóan, hogy milyen szeretettel csináltam meg másodszorra (ennél a szónál kissé megemeltem a hangsúlyt) is ezt az elképesztően mutatós reggelit, és rákérdeztem, hogy egyáltalán észrevette -e a szívet formáló tojást. Válaszul csak egy „Mi?”-t kaptam, Laci pofájá...arcából szanaszét spriccelő tojássárgája cseppekkel megspékelve. Miután elfogyasztotta a reggelijét (és az enyémet is), kipattant az ágyból és áttelepedett a kanapéra. A szalonnától ragacsos ujjacskáival megmarkolta a tévé távirányítóját, és bárgyú vigyorral a képén, kidülledt szemekkel, szinte pislogás-mentesen bámulta a Spongyabobot. Eszembe jutott, hogy Daryl Dixon most minden bizonnyal gondolkodás nélkül küldene át egy nyílpuskát Laci fején, a szemgolyóján keresztül, mert épp olyan volt az ábrázata, mint egy agyhalott zombinak a Walking Dead-ből. Már majdnem eltört nálam a mécses, de azzal vigasztaltam magam, hogy csak úgy csinál, mint aki... Mosogatás közben elterveztem, hogy miképp fogom átnyújtani Lacinak az ajándékát, és elméláztam azon, hogy vajon mit szól majd hozzá. Egy pillanatra felé fordítottam a fejem, így szemtanúja lehettem, ahogy jobb kezével az alsógatyájában matatva helyre igazítja a zacsit, majd néhány vakaró mozdulatot tesz. Hazudnék, ha azt mondanám, nem jutott eszembe, hogy szarrá verem az ajándékával, de ennek gyorsan elhessegettem a gondolatát, mert neki kellett állnom az ebédnek...szívvel-lélekkel. Nem baj, mert KÖCSÖG VALENTIN NAP VAN! Épp töltögettem a szilvát a pulykamellbe, amikor Laci kiüvöltött a konyhába, hogy „Hozzá' má' egy sört, lécci!”. Vettem egy mély lélegzetet, konstatáltam, hogy ebből ma már nem lesz sem romantikus vacsi, sem mozi, sem akárhováiselmegyünkitthonróleste megmozdulás, visszanyeltem a „Bazd meg, álljál már fel arról a rohadt kanapéról és vigyél magadnak”-ot, és megnyugtattam magam azzal, hogy biztos valami szuper ajándékot vett nekem...és akkor beugrott, hogy talán meg fogja kérni a kezem?! Jaj, de jó, hogy tegnap manikűröztettem!!!! Bevittem a sört, melyet Laci egy „Mrhghhhgggg”-vel, vagy valami hasonlóval köszönt meg, bár lehet, hogy csak böfögött. Hamar (röpke 4 és fél óra múlva) el is készültem az ebéddel, gyönyörűen megterítettem a konyhaasztalt, a terítő hófehér volt, melyre szalvétából piros szíveket hajtogattam, középre pedig kitettem néhány szál vörös rózsát, aprólékosan megmunkált ólomkristály vázában. A tányérok szintén pirosak voltak, modern vonalvezetéssel. Csudi szép lett az asztal, na! „Manóóóó, ebéééd!”, szóltam be Lacinak. Semmi válasz. „MANÓÓÓÓÓÓÓÓÓ!”-üvöltöttem kissé ingerülten, majd a „drágaságom” kiszólt, hogy nem lehetne -e, hogy a nappaliban fogyasszuk el az ebédet, mert éppen egy Alfa Romeo Spider Veloce 2000-t újítanak fel az Autókereskedők mai részében. Ezen a ponton valami eltört bennem...meg a kezemben az egyik üvegpohár is, amelynek szilánkjait legszívesebben Laci szemeiből ágaskodva láttam volna. Az üvegcsörömpölésre kiette a fene az én jó édes szerelmemet is a konyhába, majd miután észrevételezte, hogy az arckifejezésem nem éppen az elégedett és a nagyon elégedett intervallumba sorolható, hanyag "úgyisleszaromaválaszt" hangsúllyal megkérdezte tőlem, hogy: „Most meg mi a bajod?”, mire azt feleltem, hogy „Semmi.”. „Látom”, vágott vissza, majd felmarkolt egy tányért, belehányt némi pulykát meg krokettet, és amikor megjegyeztem, hogy előbb egyen egy kis zöldségkrémlevest, azt merészelte mondani, hogy „Nem vagyok én nyúl!”. Szívem szerint visszakérdeztem volna, hogy látott -e már valaha zöldségkrémlevest szürcsölő nyuszit, de inkább hagytam a fenébe az egészet. A délután nagy része szótlanul telt, csak a tévéből kiszűrődő motor, kipufogó, felni, olajszűrő és egyéb -számomra érdektelen- szavak törték meg a csendet. Az „enyém örökkévalóságig” és a „világ legcukibb pasija” immár távoli közhelyeknek tűntek, és inkább részt vettem volna a Fűrész egyik feladványában, vagy lettem volna egy álomban Freddy Kruegerrel, mintsem egy ilyen érzéketlen tuskóval egy lakásban. Addig-addig hergeltem magam, míg minden egyszerre ki nem tört belőlem, és egy oltári nagy veszekedés kerekedett Valentin nap kellős közepén. Mikor megkérdeztem Lacit, hogy szerinte milyen nap van ma, a „szombat” válasszal minden értelmet nyert. Rájöttem, hogy halvány lila fingja sincs arról, hogy miért készítettem el KÉTSZER is azt a mesés reggelit, s hogy miért güriztem szinte egész nap a konyhában... Azóta eltelt egy év. Idén legalább nem akarok szabit kérni Valentin napra, mert szombaton sem dolgozom. Vásárlás közben édes plüssfigurákat, piros, szív alakú lufikat és „SZERETLEK” feliratos párnákat látok mindenfelé. Természetesen már megvettem az én egyetlen és igaz szerelmemnek az ajándékát, melyet alapos gonddal csomagoltam be csillámos, pink és ezüst szívecskékkel díszített csomagolópapírba, melyre egy hatalmas masnit kötöttem rózsaszín csipkés szalagból. A vásárlásból hazaérvén megbizonyosodtam róla, hogy az ajándékom egy aprócska csillámos részlete sem bújik ki az ágy alól, leleplezve engem és önmagát. Nem sokkal később hazaért Ő is az edzésről, nyakába borultam, és a fülébe súgtam, hogy „Miénk az egész holnap, ugye Te is örülsz?”. Mire Balázs visszasúgta: „Hát persze. De mit főztél ebédre?”.