Azt mondják, a lélek halhatatlan. Hogy minden, ami anyagi, az elvész, megszűnik, elmúlik, beleértve a fizikai testünket is. De a lelkünk kiszáll belőlünk az utolsó szívdobbanással, s tovább él, akár egy másik testben, vagy egy másik létformában. Én mégis azt mondom, hogy a lelkünk is esendő, és vannak olyan pillanatok az életben, amikor elveszítjük egy darabkáját. Azt, hogy én ki vagyok, csekély mértékben befolyásolja a fizikai testem. Az ember jellemét, típusát, szellemiségét, személyiségét és egyáltalán azt, hogy mennyit ér emberileg, a lelke „minősége” határozza meg. A testünk bár változik, de a lelkünk ugyanaz marad, mint amikor megszülettünk, annyi különbséggel, hogy az évek múlásával egyre több heg keletkezik rajta. Sok helyen olvastam, hogy ha a lélek egészséges és sérülésektől mentes, akkor lehet csak teljes és feltétel nélkül boldog valaki. Ha ez valóban így van, akkor az egész világon csak boldogtalan emberek élnek.
  Biztos Neked is volt olyan pillanat az életedben, amikor úgy érezted, hogy nem bírod tovább, „ebbe belehalok”.Ezt kiválthatja egy szeretett személy halála, szerelmi bánat, csalódás egy barátban, vagy az, hogy elveszítettél mindent, amiért hosszú évekig dolgoztál. Vagy bármi más. Az elméd nem tud megbirkózni a veszteséggel, nem tudja feldolgozni a változást, hogy az, akit/amit annyira szerettél, nincs többé. De mivel ezen a bolygón egy fizikai testbe zártak minket, ami biztosítja számunkra a fennmaradást, magát az életet (amennyiben megfelelően működik), így egy ilyen „sérülés” nem a testedet, hanem a lelkedet károsítja. Legalábbis a kezdeti időszakban... Azok, akik számos ilyen sérülést szenvedtek el, megváltoznak. Nem lesznek rossz emberek (ha előtte sem voltak azok), egyszerűen eltemetik a lelkük azon darabkáját, amit a fájdalom megtépázott. Lehet, hogy megkeményednek, depresszióba esnek, kevesebbet mosolyognak, vagy épphogy többet, mert el akarják fedni a bánatukat, de lehet, hogy haragossá válnak, passzívvá, cinikussá és megkeseredetté. Ha van ilyen ember a környezetedben, ne azzal kezdd, hogy elítéled Őt. Nem mindenki képes kimutatni a fájdalmát, nem mindenki osztja meg bánatát a közösségi oldalakon ismerőseivel, vagy különböző fórumokon idegenekkel. Sosem tudhatod, milyen mély sebek tátonganak a másik lelkében, amik végül azzá az emberré tették, akit Te nem kedvelsz első benyomás alapján. Van, aki némán tűr és könnyek nélkül sír, legbelül, ami felemészti a lelke megmaradt darabkáit is, és segítségért kiált, mellőzve a szavakat.
  Tudom...mindenkinek vannak problémái, és mindenkit ért csalódás, de ha egy picit jobban odafigyelnénk egymásra, és ez az odafigyelés nem merülne ki abban a megállapításban, hogy „az egy bunkó”, - még mielőtt meghallgatnánk a történetét, vagy jobban megismernénk a másikat -, talán a mi lelkünk darabkái is hamarabb összeforrnának...és talán az a „bunkó” is újra embernek érezhetné magát...