A megsárgult, szamárfüles emlékeim közt mohón keresgéltem az okot, hogy hol rontottam el. Hol rontottam el azt, hogy ma már jobban szeretek a négy fal között ücsörögni, a magam kreálta önálló kis univerzumomban, mintsem kint lenni a való (ijesztő és kiábrándító) életben, a többi ember között. A néhol fakó, néhol élesen kirajzolódó emlékmorzsák között találtam okokat, nem is keveset, melyekre ráhúzhatnám azt a leplet, hogy „Igen, Te miattad történt mindez!”, de azt hiszem, ezekkel csak magamat zárnám egyre kisebb és kisebb-, zár nélküli ketrecbe. Amelyekből bármikor kiszabadulhatnék. Ha akarnék. De már nem akarok. Miután átvizsgáltam az összes megszenvedett és másoknak okozott csalódást, kinevettem a sok ballépést, amit elkövettem, ítélkeztem önmagam felett jogos és jogtalan vádak miatt, és ítélkeztem mások által elkövetett szemétségek felett is, arra a következtetésre jutottam, hogy tovább kell keresnem, de ezúttal vizsgáljam felül a külvilág és a saját magam kapcsolatát. Kimerészkedtem az odúmból, magamat sminkkel és trendi ruhákkal eltakarva, hogy észrevétlenül elvegyülhessek a többiekkel. Hogy még véletlenül se keltsek feltűnést, különben azonnal lelepleződne azon tervem, hogy hibát keressek másokban, és okolhassak bárkit és bármit azért, mert azzá lettem, aki vagyok. Az utcát szürkének és fakónak találtam, zavart a színtelensége és megrémített a káosz, ami körbevett. Nem erre számítottam. Hiszen a reklámokban azt látom nap, mint nap, hogy odakint ragyog a Nap, mintha nem is lenne éjszaka, csak kifejezetten azok kedvéért jön fel a Hold, akik megtalálták az igaz szerelmet, hogy eltöltsenek egy romantikus estét a káprázatos, csillagfényes égbolt alatt. Az emberek arcáról hiányzott valami, de hiába törtem a fejem, és hiába bámultam a sok fáradt tekintetet, akkor még nem tudtam, hogy mi az, aminek nemléte ennyire eltorzítja és átitatja fájdalommal az ábrázatukat. Ahogy sétáltam a villamos felé, az út szélén megpillantottam egy rongyos és foltokkal ellepett ruhába bugyolált embert. Meggörnyedt háttal, összekulcsolt, csontig lesoványodott kezekkel, fejét lefelé szegezve mormolt valamit, amit hiába is akartam volna hallani, egyszerűen nem értettem (meg). Szakadt szatyra mellett egy félig üres (nem, nem félig teli) vodkás üveg és egy műanyag tál feküdt hanyagul. Megálltam Tőle pár méterre, és figyeltem Őt. Vártam, hogy majd valaki odamegy hozzá és visz neki tiszta ruhát, és ad neki enni-, és innivalót, de hiába. Mindenki elsétált előtte, mellette, vagy mögötte, tisztes távolságot hagyva önmaga és az idegen között. Ahogy én is. Továbbsétáltam. Ahogy a többiek is. Nem akartam kitűnni a tömegből. Felszálltam a rozsdás villamosra, és leültem egy szakadt huzatú székre. Gondolatban még mindig az út szélén alázatosan kuporgó férfi mellett álltam, és próbáltam megfejteni az arcába vésett emlék-ráncokból, hogy vajon hogy jutott erre a sorsra. „Biztos az ital miatt!” - szakítottam félbe önmagam. És már meg is hoztam az ítéletet. Nem tudtam, ki Ő, nem tudtam, honnan jött, és azt sem tudtam, kit veszített el, mekkora fájdalmakat élt meg, egyszerűen megbélyegeztem, mert ez volt a legegyszerűbb. A legegyszerűbb módja annak, hogy elnyomjam a lelkiismeretem és az empátiám. A gondolatfelhőket a villamos éles visítása oszlatta szerteszét, és egy kismama, aki kapkodva próbálta felemelni a babakocsit a már záródó ajtók között. Mindenki félrefordította a fejét, vagy elővette a telefonját, és mohón nyomkodni kezdte. Ugyanilyen hirtelenjében lett sürgős dolga a villamoson ülőknek, amikor a következő megállónál felszállt egy öreg néni, bal kezében nagy szatyorral, jobbjával pedig egy botra támaszkodva. Mint egy birka, aki beáll a sorba, úgy fordítottam félre én is a fejemet, és bámultam ki a mocskos ablakon, nézve a nagy semmit. A következő megállónál már épp jelzett a villamos, hogy pár másodpercen belül záródnak az ajtók, amikor megpillantottam egy férfit, aki sűrűn kapkodva a levegőt rohant át a piroson, hogy elérje a villamost. Az ajtók azonban könyörtelenül és minden jó szándék nélkül épp az orra előtt csukódtak be, és a villamos szenvtelenül továbbhaladt. Néhány pillanat múlva egy alagútba érkeztünk, melynek sötétsége a foltos üvegen keresztül láthatóvá tette számomra saját arcmásomat. Döbbentem néztem szembe önmagammal, mert ugyanazt a tekintetet véltem felfedezni saját magamon, mint az összes többi ember ábrázatán. És akkor hirtelen felismertem, mi hiányzik az arcokról: az együttérzés és az őszinte mosoly. Mint egy fátyol, úgy hullott le szemeimről a ködtakaró, és hirtelen minden színesebb és élettel telibb lett. Még ott, a sötét alagútban is. Hirtelen felpattantam az amúgy is kényelmetlen ülőhelyemről, és a következő megállónál leszálltam a villamosról. Visszatekintve láttam, ahogy az idős néni óvatos mozdulatokkal leül a helyemre, és megkönnyebbülten sóhajt egyet. Arra gondoltam, eleget láttam, haza akarok menni a békés otthonomba, ahol nem érnek fájdalmak és ingerek, ahol nem látok hontalan és meggyötört idegeneket, és ahol nem tapasztalom az emberek arcára telepedett közönyt. Ahol egyáltalán nem kell gondolkodnom. Hazafelé sétáltam, hiszen alig néhány megállónyira merészkedtem csak. Nem akartam többet látni a világból. Ismét elhaladtam a hajléktalan férfi mellett, aki épp a mellette heverő üres tálkába töltött a vodkás üvegből. Megálltam és észrevétlenül szemléltem Őt, mert nem értettem, miért csinálja ezt. Majd pár pillanattal később a kabátja alól kibújt egy bozontos kiskutya és mohón lefetyelni kezdte a...a vizet. Az arcom égni kezdett, és leírhatatlan szégyent éreztem. Szégyelltem önmagam, mert azt vártam, majd valaki más segít a férfin. Szégyelltem önmagam, mert ítélkeztem felette, pedig csak néhány szakadt ruhadarabot és egy üveget vettem észre „vodka” felirattal. És szégyelltem magam azért, mert nem tettem semmit. Arra gondoltam, ez a férfi sokkal inkább ember, mint én vagyok. Ő segít egy bajba jutott, gazdátlan kiskutyán, pedig nincs semmije. Valóban nincs semmije? Vagy inkább nekem nincs semmim? Csak elvárásaim, könnyelmű ítéleteim és megfelelni akarásom. Megsemmisülve értem haza a magam alkotta kis világegyetembe. A rövid ideig tartó utazásom félelmetes felismeréseket és fájdalmas igazságokat szabadított fel bennem. Ismét elkezdtem kutakodni önmagamban, de most mélyebbre hatoltam. Hogy mit találtam? Okokat. Okokat arra, hogy miért lettem olyan, amilyen ma vagyok. Elszomorít az emberek közönye. Félek attól, hogy ha kimozdulok az ÉLET-be, csak fájdalmat látok majd. Szorongok amiatt, hogy nem tudok megfelelni mások elvárásainak, ezért majd nem fognak szeretni. Rettegek attól, hogy szenvedő embert, állatot, vagy növényt látok és nem bírom majd elviselni a tudatot. Fojtogat az érzés, hogy megutálok mindenkit, azért, mert épp olyanok, mint én vagyok. És félek attól, hogy azzá leszek, aki már vagyok. Egy félelmekkel teli ember.