Sokan nem hiszik, de vannak olyan -vágyódásunk tárgyát képező- dolgok, melyeket csupán egy kérés választ el tőlünk.
Rengeteg -a témára épülő- könyv foglalkozik a vonzás törvényével, miszerint azokat az eseményeket, embereket és akár betegségeket vonzzuk be, amelyekre gyakran gondolunk, s amelyeket sokszor emlegetünk. S akármennyire is ijesztő, azokat a dolgokat is megkapjuk, melyek félelemben tartanak bennünket. Nem is megyek bele bővebben, hiszen már többen megírták a nagy titkot, de egy valamit személyes tapasztalatból is állíthatok: a fokozott büszkeség gyakran az álmok megvalósításának útjába áll. Mert sokszor úgy érezzük, ciki szívességet kérni, vagy megalázó, ha nem tudjuk megoldani saját problémáinkat külső segítség nélkül. Pedig nem így van. Ha nem merjük kinyitni a szánkat, vajon ki fog tudomást szerezni arról, hogy segítségre van szükségünk? Csak gondoljunk egy egyszerű példára. Egy kisgyerek nem érti a matematika leckét, de nem mer segítséget kérni a szüleitől, vagy a tanártól, mert úgy érzi, akkor butának tartják majd. Így inkább megbirkózik vele egyedül, annak ellenére, hogy tudja, a végeredmény nagy valószínűséggel hibás lesz. Meg is kapja érte az elégtelent, de Neki lesz még lehetősége a javításra. Nem úgy, mint nekünk, felnőtteknek. Vannak olyan élethelyzetek, amelyekben nem engedhetjük meg a hibázás lehetőségét. Legyen szó új munkahelyről, amikor is nem merünk segítséget kérni egy -már régebben ott dolgozó- kollégától, és így akár a munkánkat is elveszíthetjük.
Ezek a példák emberi kapcsolatokon alapulnak, de egy kérést ugyanúgy intézhetünk az angyalokhoz, Istenhez, a sorshoz, a csillagokhoz...vagy bárkihez és bármihez, akiben vagy amiben hiszünk, mert ahogy azt már a fentebb említett okosok is megírták: a gondolatoknak és érzéseknek teremtő erejük van. Tehát engedjük el egy pillanatra az egot, és merjünk segítséget kérni. És persze adni is.