Történetünk régi időkre nyúlik vissza, mikor is élt a Földön egy lány, ki olyan szerelembe esett, hogy akárhányszor élete párjára gondolt, arcán végiggördült jó néhány kövér könnycsepp. Eleinte a boldogság könnyei voltak ezek, de a lány szívét az öröm mellett a végtelen szomorúság is betöltötte, mert arra gondolt, ha egyszer valami elszakítja őket egymástól, ő bizony abba belehal. Igyekezett elhessegetni fejéből félelmeit, de minél jobban akarta és vágyta a szerelmet, annál kevésbé volt boldog, hiszen a rettegés elhatalmasodott rajta, majd átvette az uralmat érzelmei és élete felett. Minden reggel a lehetséges veszteség gondolatával ébredt, és minden este azzal is tért nyugovóra. Egy szomorkás őszi reggelen a fiú csupán egy levelet hagyott maga után, melyben ez állt: „Drága Szerelmem! Olyannyira közel érezlek magamhoz, mint amennyire távol. Félek, mindkettőnk lelkét felemészti az a mérhetetlen akarás, ami benned lakozik. Vajon mire vágysz igazán? Rám vagy a szerelem érzésére? El kell engedjelek. El kell engedj engem. Hogy megtanulj élni a félelmeid nélkül. Szeretlek.” A lány ezelőtt még sosem érzett ehhez fogható kínt. Annyi ereje még maradt, hogy mellkasára emelje kezét, majd a hatalmas fájdalom következtében szíve egyszerűen meghasadt. A végső dobbanásnál a földre zuhant. Szemeiből hatalmas könnycseppek készültek világra törni, jobb kezében az összegyűrt levelet szorította, míg el nem hagyta ajkát az utolsó lélegzet.

  A lány szemeit eleinte nagyon vakította a fény, amire ébredt. Kezeivel megdörzsölte azokat, majd szárnyai finom csapkodásával felszárította az utolsó könnycseppeket. Ezekben az időkben égi törvény volt, miszerint „akinek meghasad a szíve, angyalként szülessen hát újjá”, ugyanis csak egy végtelenül empatikus és érző léleknek képes meghasadni a szíve. Az új jövevényt elnevezték Hanielnek, az arkangyal után, aki gyógyulást és vigaszt nyújt a beteg lelkeknek, és aki segít megtalálni az igaz szerelmet, vagy épp helyrehozni a sérült kapcsolatokat. Haniel szerette az új életét, bár merőben szokatlan létforma volt számára az angyal-lét, de igyekezett mindent megtanulni a bölcsektől, és cselekedeteit próbálta a szeretet által vezérelni. Sokat mosolygott az angyalok között, élvezte, hogy megszűnt az idő, megszűnt a tér, és kifejezetten boldoggá tette, hogy nincsenek elvárások. Imádott repülni, és szeretett a pihe-puha felhőtakaróba burkolózni, de talán a szárnyalás volt az, ami a legjobban tetszett neki. Akkor érezte magát igazán szabadnak és boldognak. Ugyanakkor minden mosolya mögött megbújt a szomorúság is, hiszen angyal lévén emlékezett előző életére, s arra, hogy mennyire boldog volt egykoron, amit saját félelmeivel rombolt szét. Nagyon hiányzott neki a fiú, de képtelen volt haragudni rá, amiért elhagyta, hiába is próbálta, nem ment. Persze így angyal fejjel egészen másképp látta a történteket, és marcangolta a bűntudat, hogy miképp ronthatta el ennyire a földi életét. Az idősebb angyalok is észrevették Haniel szemeiben a fájdalmat, és összehívták a bölcsek tanácsát, hogy mitévők legyenek. Bár az angyalok világában nincs idő, mégis, ha be akarnám határolni, hogy milyen hosszadalmas tanácskozás volt ez, akkor azt mondanám, hogy legalább százhúsz esőfelhőnyi (az esőfelhők hosszabban elnyúlnak, mint bárány társaik) repülésnek felelt meg, minden egyes felhőnél egy angyalbukfenc erejéig időzve. A bölcsek döntésüket azonnal tudatni akarták Haniellel, így napsugár sürgönyt küldtek neki, miszerint azonnal várják a nagy-, legfodrosabb felhő kellős közepén. A lány nem tétovázott, hatalmas szárnycsapásokkal indult a bölcsek felé, de kissé nyugtalan volt, mert nem tudta, mire vélje ezt a hirtelen megbeszélést. A nyolc bölcs félkörívben Haniel köré rendeződött, majd a lány lelkére kötötték, hogy ha visszaküldik a Földre, nem beszélhet az angyal-létről, és mindig viselnie kell az egyik bölcs kezében pihenő dobozka tartalmát. De ezt majd csak akkor nyithatja ki, ha visszatért fizikai testébe, ami természetesen kissé eltérő lesz a megszokottól, hiszen egy halott nem támadhat fel a semmiből, azonban akinek kell, az tudni fogja, hogy ki Ő valójában.

Haniel szemei elkerekedtek, remegő kézzel és hálás szívvel vette át a dobozkát, megölelte a bölcseket, külön-külön, egyesével, majd köszönetet mondott, s mire teljes egészében felfoghatta volna, mi is történt vele, már a mező zöldjének illatát, a napsugarak melengető simogatását, a szél lágy ölelését és az emberi test súlyát érezte. Kinyitotta szemeit, felült, majd óvatosan lehúzta a bölcsektől kapott dobozkát ölelő selyemszalagot, s felnyitotta a kézzel faragott, angyalszárnyakkal díszített míves fedelecskét. A dobozka egy karkötőt rejtett, melyen egy angyalkás medál és egy szívecske függő díszelgett. Haniel csuklója köré fonta az angyalok ajándékát, majd bontogatni kezdte az ékszer alatt rejtőzködő kis levélkét, melyben a következő állt: „A szerelem nem láncokat fon, hanem kioldja azokat. A szerelem nem köt földhöz, hanem enged szabadon szárnyalni. A szerelem nem önző, és nem emel gátakat, s a szerelem, ha kell, elenged.” Haniel elmosolyodott, majd folytatta az olvasást: „Viseld ezt a karkötőt, mit ametisztből fűztünk Neked, hogy megóvjon a túlzott szenvedélyektől, melyek meggátolnak a józan döntésben. Egy hegyikristály erősíti az ametiszt hatásait, mely ásványkő segít kitisztítani az elméd, s elűzi a negatív energiákat. S az angyalkás medál mindig emlékeztessen arra, hogy a szerelem tett azzá, aki most vagy: a szerelem által megtanultál szárnyalni, de a halálodat is okozta. A szerelemtől meghasadt a szíved, ugyanakkor gyorsabban is dobog tőle. Tanuld meg fenntartani az egyensúlyt, és hidd el, a szerelem fog szabaddá tenni!"

Haniel az égre emelte tekintetét, szerelme kezei közé fogta a lány arcát, s lágy csókot lehelt ajkaira. A fiú suttogva hajolt a szőke tincsek közé: „Elengedtelek, hogy megtarthassalak!”, majd láthatatlan szárnyaival átölelte Hanielt, kinek kicsorduló könnycseppjeiben már egy szikrányi fájdalom sem bujkált. Még sosem érezte magát ennyire szabadnak. Angyalszárnyakkal sem.

- Kismag -