Emlékszem, egyszer, régen egy tanárnő azt mondta nekem, mindig álljak két lábbal a földön, és ne gyártsak illúziókat, ne kergessek álmokat, mert ezáltal felesleges és drága perceket, órákat pazarolok el az életemből..ami amúgy is oly' rövid. Már akkoriban is állandóan belefeledkeztem a gondolataimba, és gyakran képzeltem magam olyan szituációkba, amik örömmel töltötték el a szívem. Ez mára mit sem változott. Középiskolában rengeteget nevettem az órákon, a szünetekben, de még felelés közben is, így gyakran megesett, hogy meg kellett szakítani a számonkérést, mert egyszerűen nem tudtam megszólalni, s csak potyogtak a könnyeim. Mindig eszembe jutottak vicces, és olykor kínos emlékek, és szinte bármiben megláttam azt, ami mosolyt csalt az arcomra. Ezeknek mindig büntetés lett a vége, sőt, volt, hogy az osztályfőnököm behívott a tanáriba, és megkérdezte, hogy használok -e valamilyen drogot, mert több tanár is panaszkodott rám, illetve arra, hogy sokat nevetek. Hogy mi volt erre a reakcióm? Elkezdtem nevetni. Sőt, röhögni, hahotázni. Erre az osztályfőnököm (akit mellesleg imádtam, és a legjobb fej tanár volt) csak azt tudta mondani, hogy „Látja, Betonfejű*, épp erről beszéltem!”. És elkezdett Ő is nevetni, és megjegyezte, hogy nem is gondolta volna rólam, hogy drogokkal élek, csak hát az a sok panasz...és próbáljak kevésbé vidám lenni az órákon. (*így becézett a drága ofőm, ez megint egy külön történet... :) )

Összegezzük csak, mit is tanultam középiskolában a tananyagon kívül: ne álmodozzak, ne kalandozzanak el a gondolataim, és nevessek kevesebbet, ha lehet. Mert azért büntetés jár. Természetesen megértem, hogy a nevetés nem éppen alkalmas egy feleltetés kellős közepén, de azt túlzásnak tartom, hogy drogfogyasztással vádoljanak bárkit, aki többet nevet, mint mások. Mert ha valaki kitűnik a tömegből, mert máshogy viselkedik, mint a többiek, akkor az már nem helyes, sőt, nem normális, és igenis álljon be a sorba, tök mindegy, hogy ő mitől érzi jól magát.

Ekkor tudatosult bennem, hogy bizony nem az a bölcs, aki minél öregebb és ráncosabb. Nem az, aki nálam többet tapasztalt. És nem az, akinek előítéletei vannak azzal szemben, aki máshogy viselkedik, mint az átlag, a tömeg. És igenis szőjünk álmokat, amik előbbre visznek, legyenek célkitűzéseink, amik felperzselnek, és nem hagyják, hogy elnyeljen minket egy átlagos nap. Mi lenne velünk álmok nélkül? És mi lenne velünk, ha nem tudnánk elképzelni, hogy bármire képesek vagyunk? Ha már gondolkodni sem merünk/akarunk/tudunk rajta, akkor a valóságban hogy is materializálódhatnának az álmaink, a vágyaink? Ha nem lenne egy képzeletbeli világunk, ahová menekülhetünk egy rossz napon, vagy ahová elalvás előtt ellátogathatunk, akkor hová menjünk menedékért, vigaszért, vagy ösztönzésért, amikor egyedül vagyunk? Tudom, közhely, de majdnem minden fejben dől el. És ha ma este lefekszem az ágyamba, én újra ellátogatok ebbe a világba, és újra elkalandoznak majd a gondolataim, és ismét álmokat fogok szőni. Olyanokat, amik előrébb visznek, amelyek segítenek a fejlődésben. De mindenképp tanulni fogok belőlük, bárhogy is alakul az életem. És holnap is inkább járok két lábbal a föld felett, mintsem rajta. Nem leszek rabja a saját testemnek.